| kapcsolat |

Dr.Bánki Imre: Leonardo da Vinci – től napjainkig

A XIX. század végén, a XX. század elején az ejtőernyőket, melyek hosszú fejlődési szakaszra tekintenek vissza, (az első ejtőernyő ábrázolása Leonardo da Vinci - től származik az 1495-ös évből) – majdnem kizárólag a hőlégballonokkal összefüggésben használták.

Olykor a levegőben, a katasztrófa helyzetbe kerülő hőlégballonos ejtőernyőjével meg is menekült, az ejtőernyőt, mint általános mentőkészüléket nem ismerték fel. A nehézségeket erősítették az ejtőernyőnyílásánál meglévő valódi problémák és ezért fel sem merült a gondolat, hogy az ejtőernyőkupolát összehajtogassák, vagy esetleg becsomagolják.

Attól félve, hogy az ejtőernyő nem nyílik ki, ekkor még azt részben egy keretre húzva függesztették fel a ballonkosár alá, vagy merevbiztosítás nélkül oldalról erősítették a léghajó burokhoz, úgy hogy kioldáskor a levegő alulról képes legyen az ejtőernyő kupolájába beáramlani.

Az ejtőernyő, mint mentőeszköz nagyobb jelentőséget csak a légiközlekedés XX. századi továbbfejlődésekor kapott. Az „Ikarus”- i álmok beteljesedéséhez az utat elsősorban a repülőgép feltalálása nyitotta meg, és adott az ejtőernyők alkalmazásának is új perspektívát. Egyelőre azonban az ejtőernyő, mint mentőeszköz még nem jelent meg. Azonban az akkori idők „úttörő szelleme” az életkockáztatással járó áldozatkész magatartás – mind közelebb hozta a levegőben vészhelyzetbe kerülő személyzet megmenekülésének megoldását.

Az I. Világháborúig még egyáltalán nem gondoltak arra, hogy egy különösen könnyű és egyszerűen kezelhető ejtőernyőt konstruáljanak, mellyel a léghajó személyzetét illetve a pilótáját légikatasztrófánál meg tudják menteni. Csak az I. Világháborúban, amikor hőlégballon megfigyelők és a repülőgépvezetők mind nagyobb számú elvesztése bekövetkezett, kapott az ejtőernyő, mint mentőeszköz nagyobb jelentőséget.

A német hadsereg a világon elsőként ekkoriban határozta el, hogy a kötött (rögzített) hőlégballon személyzetét ejtőernyővel szereli fel. Azonban a repülőgép személyzete részére még mindig nem vették tervbe az ejtőernyő rendszeresítését. Sokáig azt gondolták, hogy a repülőgépvezető a repülőgépet túl korán, valóságos kényszerhelyzet nélkül elhagyja, ha harchelyzetben veszélybe kerül és így az értékes repülőgépek veszteséglistája tovább emelkedhet. Amikor azonban az I. Világháború közepe felé a repülőgépvezetőknek kötelezővé tették az ejtőernyő használatát, kiderült, hogy ez a feltételezés nem áll fenn. Ellenkezőleg, az az érzés, hogy szükség esetén az ejtőernyő, mint biztos mentőeszköz rendelkezésre áll, a legénységet képessé tette vészhelyzetben a nyugodt tevékenységre, így az utolsó pillanatig mindent elkövetett a repülőgép megmentése érdekében. Csak ha már egyáltalán nem látott kiutat, vetette magát „hanyatt – homlok” a mélybe.

Az első használható és hatóságilag engedélyezett mentőernyőt, amely egyúttal az első olyan ejtőernyő volt, amelyet zárt csomagolásból lehetett felnyitni, egy német asszony készített el az önsebesség nélküli hőlégballon személyzete részére. Őt „Paulus Käte”-nek hívták és „Frankfurti Käthe” néven vált ismertté.

Korábban az ejtőernyő a ballonburkon kívül teljesen nyitott állapotban függött mindig nagy szerencse volt, ha leugrásnál kinyílt. Ezzel ellentétben Paulus Käte elképzelése az volt, hogy egy vászonból készült zsákba kell tenni a zsinórzattal együtt az egész ejtőernyőt.

Személyesen ezt következőképpen írta le:

„Minden ejtőernyőt gondosan, hosszasan kell hajtogatni és a felső részével a zsákba helyezni, úgy, hogy az a zsákot - ahogy az esernyőhuzat – teljesen befedje. Azután az ejtőernyő zsinórzatát gondosan rendezve két részre kell osztani. Ezeket a részeket azután - mindegyik részt saját magára hajtva - egy papírlap közbeiktatásával, hogy a zsinórok ne keresztezzék egymást a csúcs felé kell hajtani, majd a csomag köré egy széles szalagot húzni. Ezzel az ejtőernyő ugráshoz kész.”

Az ejtőernyő tartóhevederei egy hevederszerkezetre voltak erősítve, melyet a hőlégballonos megfigyelő a testére felerősítve hordott. A megfigyelő kiugrásakor az eső test súlyától először a zsinórok, majd végül a burkolatból az ejtőernyőkupola is kihúzódott és ebben a helyzetben a teljes nyílás biztosítva volt. A csomag burka a hőlégballonon maradt.

Ezzel a „Käte Paulus” féle ejtőernyővel az I. Világháború során sok légifigyelő mentette meg az életét. Käte Paulus berlini gyárában készítette az ejtőernyőit, amelyből az idők folyamán 7000 db. készült. Érdemeiért „Háborús Érdemkereszttel” tüntették ki. Käte Paulus az ejtőernyőzés történetében úttörő szerepet játszott. Nem csak ejtőernyőket konstruált, hanem egyben merész hőlégballon-utazó is volt, aki haláltmegvető bátorsággal ugrott az általa készített ejtőernyőkkel. A XX. század előtt ő volt a legünnepeltebb ejtőernyős ugró, akit egész Európában a „levegő hőseként” tiszteltek. Száz feletti „lezuhanás” után - ahogy egykor az ejtőernyős ugrásról mondták - vonult vissza az akkori időkben vakmerő vállalkozásnak számító tevékenységtől.

Bár „Käte Paulus ejtőernyője” nagyon megfelelt a nulla sebességű hőlégballonból való kiugrásra, de nem biztosította a repülőgépből történő kiugrást, mert az ejtőernyő ilyen módon történő rögzítésénél, a kiugrás után a repülőgép által keltett légáramlás a kupolát és a zsinórokat megragadva, fennállt annak a veszélye, hogy ezek a repülőgép vezérsíkjaiba beleakadnak.

Ekkor jött ismét egy német megoldás….

Ottó Heinecke katonai léghajós volt. A repülőgép személyzete részére az első megbízható mentőernyőt Ő készítette. Heinecke hasonlóképpen Kätehez zsákban helyezte el az ejtőernyőt, de nem a repülőgéphez rögzítette, ahogy addig tették, hanem a hevederzetre, amelyet a pilóta a testén hordott hát vagy ülőzsákként. Az ejtőernyő nyitásához egy különleges kioldókötelet használt, amelynek egyik végét a repülőgéphez, a másik végét az ejtőernyőzsákra erősített. A kioldókötelet olyan hosszúságúra méretezte, hogy a repülőgépből történő kiugrás után a pilóta már a repülőgép veszélyes zónáján kívül volt, amikor az ejtőernyő zsinórzatának a zsákból való kihúzódása megkezdődött.

Ezzel Heinecke felfedezte az ejtőernyő automatikus nyitási rendszerét. Rövidesen Angliában, Amerikában és Franciaországban a Heinecke féle rendszert alkalmazták. Az ejtőernyő nyitásnak ez a módja - a személy és teherejtőernyőknél - csekély változtatással a mai napig fennmaradt.

1917-es év kezdetére a német repülőgépek személyzetét a Heinecke féle ejtőernyővel szerelték fel. A repülőgép továbbfejlesztése - mindenekelőtt az egyre nagyobb sebesség – miatt egy idő után a Heinecke féle automatikus nyitási mód már nem felelt meg az elvárásoknak. Az ejtőernyő kioldásának ezt a módját, csak egy relatív szűk sebességtartományig - biztosan 300 km/óráig - lehetett alkalmazni, mivel eközben az ejtőernyőnek a teljes nyílási folyamata megkezdődött – a kioldó kötél hosszának megfelelően - és az ugró egy erős nyitási lökést kapott, többé - kevésbé a repülőgép sebességének függvényében, továbbá az ejtőernyő kupola szövete egy ennek megfelelő terhelést már nem bírt volna ki. Tehát a nagyobb sebességű repülőgépek részére más megoldást kellett keresni.

Ez röviddel az I. Világháború befejezése után az amerikai Leslie L. Irvin-nek sikerült. Arra a gondolatra jutott, hogy olyan ejtőernyőt kell készíteni, amelynél már a repülőgéphez semmi fajta összeköttetés nem szükséges ahhoz, hogy az ejtőernyő a zsákjából kihúzódjon. Ennek az ejtőernyőnek a kiugrás utáni nyitása a repülőgépvezető keze által egy kábel kihúzásával történt. Az Irvin - féle ejtőernyő ragasztott állapotban felvágott nagy levélboríték. A fenéklapján, amelyet acélsodronykerettel megerősítettek, helyezkedett el a fülecsekbe behúzott zsinórzat, azután erre helyezték harmonikaszerűen összehajtva az ejtőernyőkupoláját.

Az ejtőernyőkupola csúcsához egy rövid összekötő zsinórral kb. 80 cm átmérőjű kis segédernyőt kötöttek, amelyet egy feszítőrugós résszel szereltek fel. A segédernyőt a zsák lezárása előtt kellett összenyomni. A négy oldal lezárása a kúpszemeken keresztül húzott drótsodrony segítségével történt. Ennek egy elasztikus tömlőn keresztül vezetett drótsodronynak a másik oldalán helyezkedett el a kioldófogantyú, melyet az egyik hevederre erősített zsebbe raktak bele kb. az ugró mellmagasságában.

Amennyiben az ugró egy bizonyos idő elteltével, azaz minimum a repülőgép veszélyzónájából kikerülve ezt a fogantyút meghúzza, a tokfedél zárószemeiből a zárótüskék kihúzódnak, a tokfedél a lerántógumik erejétől oldalra esik és a szabaddá váló segédernyő a rugósrész hatására kiugrik, kihúzva a főejtőernyő kupoláját, valamint az ejtőernyő teljes zsinórzatát. Az ejtőernyő levegővel való feltöltődése megkezdődik.

Irvin a kézinyitású ejtőernyőjét saját maga próbálta ki és mindig simán ért földet. Ennek ellenére ezt a kézinyitású ejtőernyőt nem akarták a légi közlekedésben bevezetni. Úgy vélték, hogy a levegőben az ember ilyen hosszú szabadesést - mielőtt az ejtőernyőjét kinyitná – nem tud elviselni, az ugrónál eszméletvesztés lép fel, melynek következtében önálló cselekvésre (tevékenységre) nem adódik lehetősége. A számtalan zavartalan nyitás végül mégis bizonyította, hogy szabadesésben az ember semmilyen öntudatzavaros állapotot, vagy fizikai sérülést nem szenved el, és a zuhanáskor szorongásos állapot sem lép fel. Felfedezték, hogy az ugró szabadesés közben a testhelyzetét stabilizálni tudja, a megfelelő kéz, láb -és testmozgás segítségével minden irányban mozogni képes, azaz nem kontrollálatlanul esik, hanem gyakorlatilag siklik.

Az ejtőernyős ugró:

első másodpercben kb. 5 métert,

második másodpercben kb. 15 métert,

harmadik másodpercben kb. 25 métert zuhan, amely már 90 km/óra sebességnek felel meg,

negyedik másodpercben kb. 35 métert és az

ötödik másodpercben kb. 45 métert zuhan.

Ettől kezdve 50 m/sec. úgynevezett határsebességgel számolunk, amely 180 km/órás sebességet jelent. Ezzel a sebességgel esik az ejtőernyős egyenletesen tovább.

Az ejtőernyő kinyitása utáni sebesség – amely ejtőernyő típusa szerint változik – 5-6m/sec-ra csökken le. Ezzel a sebességgel lebegve száll le az ejtőernyős a földre. Ezen ismeretek alapján végül mégis rendszeresítették a kézinyitású ejtőernyőt.

Mindkét nyitási mód- az automatikus (bekötött) és a kézi - az ejtőernyős csapatok ugróejtőernyőinél ma is használatos, például a körkupolásnál

Az ejtőernyő kupola az ejtőernyő legfontosabb része. Korábban tiszta selyemből, napjainkban perlonból vagy nylonból készül. Formája lapított félgolyóra hasonlít, de található három illetve négyszögletű. A speciális célból készült ejtőernyő kupola azonban más formájú is lehet. A kupolát többnyire sugárirányú szalagok fogják össze, amelyeknek száma mentő és ugróejtőernyőknél 16, 24, 28, 30, 32, vagy mint a nagyteljesítményű teherejtőernyőknél még ennél több is lehet. A szalagokat keresztvarrásokkal 3, 4, vagy 5 mezőre osztják, abból a célból, hogy egy egész szalag esetén a károsodás minél kisebb mértékű legyen.

A kupola legfelső részében a körkupolának az úgynevezett csúcsnyílása (kémény), amely ereszkedésnél a kupola alatt torlódó levegő egy részének az eltávozását szolgálja és ezáltal megakadályozza az ejtőernyő imbolygó mozgását.

A zsinórok – amelyek a fő tartóheveder felett az ejtőernyő-kupola és az ugró hevederzete közötti összeköttetést biztosítják - hosszanti varratokon keresztül a csúcsnyílásáig futnak. Számuk a kupola szalagjaival egyezik meg. Gyakorlatilag ezek alkotják az ejtőernyő kupola vázát.

A zsinórok egyenkénti szakítóterhelése 150 kg., amelyeket a hevederzet főtartójában egyesítenek, korábban azokat ahogy az egykori Wehrmacht ejtőernyős csapatainak ugróejtőernyőinél is, egy kötegbe hozták össze . Ezt nevezték központi zsinórzatú vezetési módnak. Ma kettő, vagy több hevederbe szétoszlik. Ez az úgynevezett elkülönített (szétváló) zsinórvezetés, amely az ejtőernyő könnyebb kormányzásánál jelent előnyt.

A hevederzet ami az ugrót tartja, összeköti őt az ejtőernyővel. Fejlesztése során megkülönböztethetünk karabinerbeakasztású, csapónyelves és központizáras hevederzetet. A legújabb típusú hevederzetre pótlólagosan még két fedélzárat szereltek –a két fő hevederre egyet-egyet, azért, hogy hibás nyitásnál a hevederről leoldható legyen így biztosítva a tartalék-ejtőernyő veszélytelen nyitását. Erős földközeli szél esetén a földetérés után a zár szintén kioldható, megakadályozva az ejtőernyős földön történő kockázatos vontatását.

Már a korai időkben, amikor még az ejtőernyőzés gyerekcipőben járt, komoly kísérleteket tettek az ejtőernyő irányíthatóvá tétele érdekében, a levegőben történő kontrollálható siklás (repülés) megoldását keresve. Ennek az 1854-es év körül volt lelkes kutatója „Letour”, aki az ejtőernyőjén három kormányfelületet alakított ki, egy rögzítettet és kettő mozgathatót. Fáradozását azonban nem koronázta siker. Már a legelső kísérletnél halálos balesetet szenvedett, amelyről az újságok akkoriban ezt írták:

„Az ejtőernyős játszadozás ismét az ugró hibájából okozott halálos balesetet, mert az igazi tudományos elvekkel egyáltalán nem törődött.”

Ez az állapot 1938-ig tartott és ekkor a többé-kevésbé irányítható ejtőernyő létrehozásának egy egész egyszerű új módszerét választották. „Egy Angol” a körkupolás ejtőernyőből egyszerűen egy egész szeletet kivágott, és ezen a nyíláson kiáramló levegőt használta fel az irányításhoz. A varázs megtört.

Ma is ezen a továbbfejlesztett tudományos elv alapján irányítható az ejtőernyő, amelynek alapját a szövet légáteresztő képessége és a kupolában elhelyezkedő lyukak, illetve rések képezik. Az ejtőernyő irányításához szükséges toló-vagy fékezőerőt a kupola állása függvényében a be-vagy kiáramló levegő adja.

Elsősorban Csehszlovákiában, NDK-ban, Franciaországban, a Szovjetunióban és az USA-ban - - erre az ejtőernyős rendszerre alapozva – gyártja a nemzeti ipar azokat az ejtőernyőket, melyekkel siklani és vitorlázni lehet. Az utóbbi években, különöse Franciaországban és az USA-ban fejlesztették ki az úgynevezett siklóejtőernyőt, amellyel szélcsendben 3m/sec. süllyedési sebességnél 10m/sec.-ig terjedő haladó mozgást céloztak meg. Vitathatatlan tény, hogy a sportejtőernyőknél az érvényben lévő szabályok határain belül ma ezt a típust tudják a legjobban kihasználni, amely az ejtőernyőzés jövőjét mutatja. Egy ilyen típusú irányítható ejtőernyőnél a mindenkori uralkodó szél által még megerősített a földetérésre elhangzott korábbi mondást „Kéz és lábtörést” már valóban el lehet felejteni.

Az ejtőernyős ugrásnál a legfontosabb szempont a biztonság. Ezért az ejtőernyőket használatbavétel előtt a légihatóság által engedélyeztetni kell, és a meghatározott időközönkénti átvizsgálás képezi a biztonság alapját. Ezt önkényesen módosítani nem szabad. Az anyagra vonatkozó légáteresztői és szakítószilárdsági feltételeket már a gyártásnál biztosítani kell. Használatnál pedig a különleges kezelési útmutatóban előírtakra kell figyelemmel lenni. Így például a személyi ejtőernyőknél 100 ugrás vagy két évi tárolás utáni biztonsági szempontból történő elkülönítésükre. A tárolásuk külön helyen történik. Az évjáratonkénti összeválogatás a teherejtőernyőknél is előírt. A balesetek számát az összes előírás betartatásával és azzal, hogy az ejtőernyős ugró a korábbiakkal ellentétben ma főejtőernyő mellett még tartalék ejtőernyőt hord, abszolút értelemben minimumra lehet csökkenteni.

Azzal, hogy az ejtőernyő működése és az ejtőernyős ugrás biztonságosabbá vált, a sportcéllal gyártott ejtőernyők és a sportcélú ugrások ma a világ összes országában széleskörben ismertté váltak. Természetes és magától értendő, hogy az ejtőernyős ugrásoknál - ahogy minden más sportágnál is – előfordulnak sérülések és balesetek, azonban, ha az ugró- legyen az katonai célú vagy tömegugrás illetve sportugrás – képes a legnagyobb koncentrációt, figyelmet és elővigyázatosságot tanúsítani, akkor az ejtőernyős ugrásnak minden veszélye elveszett és nem kell a jó csillagzatára hagyatkoznia.

Az ejtőernyő katonai alkalmazása

Már a korábbi évszázadokban is felvetődtek olyan gondolatok és elképzelések, hogy az új találmányokat mint például a hőlégballont és az ejtőernyőt, melyek tulajdonképpen békés célokat szolgáltak, katonailag is hasznosítsák.

Így a harcikötelékek légi úton történő szállításának katonai jelentőségét és lehetőségét a későbbi amerikai elnök Fraklin Benjamin már több mint 150 évvel ezelőtt felismerte. Mint az USA franciaországi nagykövete sok hőlégballon felszállásnak és ejtőernyős ugrásnak volt szemtanúja, amelyet a francia Garnerin hajtott végre. 1784 - ben amikor ezeket látta, gondolatai a következőképpen foglalta össze:

„5000 hőlégballon, mely egyenként 2 főt képes szállítani, nem drágább, mint öt sorhajó. Egy vezető sem tudja az országot védelmi csapatokkal úgy lezárni, hogyha nincs 10000 ember, akik a levegőből leereszkedve, végtelen nagy károkat képesek okozni az ilyen védelmi állásokban, mielőtt ellenük a nagylétszámú harcikötelékeket össze tudnák vonni. Ezek a nagyon is előrelátó elképzelések azonban még hosszú ideig illúziók és utópiák maradtak, mert a technikai feltételek még nem voltak adottak. Ennek ellenére a gondolat megmaradt, így a az ejtőernyő katonai célból történő alkalmazása továbbra is életben maradt.

1889. április 16-án a német vezérkari főnök gróf Waldersee és az egykori főszállásmester gróf Schlieffen és más magasbeosztású vezérkari tisztek engedélyével a Berlini- Schöneberg katonai léghajós osztály gyakorlatán, amely az osztály rendelkezésére állt, a francia konstruktőr Charles Benone hőlégballonból ejtőernyős ugrást mutatott be. Ez lehetett az első ejtőernyős ugrás, amely a német vezérkar érdeklődését felkeltette. Sőt ez az ugrás gróf Schlieffen tetszését is elnyerte, de ennek ellenére ez még nem eredményezte az ejtőernyő jövőbeli katonai alkalmazását.

A szárazföldi hadseregek előremozgása továbbra is gyalog és lóvontatással történt. Csak a motorizáció feltalálása vezetett a szárazföldön a mozgásnak egy új korszakához és később a levegőben is. Az ejtőernyő továbbra is maradt, mint mentőeszköz. Mint az „ultima ratio” a hőlégballon legénység és a repülőgép vezetők által használt eszköz maradt. A törekvés, hogy az ellenség megsemmisítésének minél jobb és hatásosabb fegyverét létrehozzák mégis eredményes volt és igazi háborús eszközzé vált. Ha viszonylag szűkebb keretekben is, de már az 1914-18-as I. Világháborúban alkalmazták.

Az I. Világháborúban két ejtőernyővel végrehajtott vállalkozás vált ismertté.

1916 októberében Maximillian von Cossel főhadnagyot és Windisch őrmestert az orosz Keleti Front háta mögött Rovnotól 80 km-re dobták le, abból a célból, hogy a stratégailag fontos vasútvonalat megrongálják. A vállalkozás sikerült. A robbantások által a jelzett katonai szállítások szempontjából fontos vasútvonal hosszabb időre kiesett a forgalomból. A vállalkozás nagy siker volt. De az igazán meg lepő az volt, hogy mindkét katona, akik veszélyes helyzetük teljes tudatában életüket kockáztatták, 24 órával később ismét egy német repülőgép fedélzetén, épségben visszatértek a német csapatokhoz.

Francia részről 1918 október 20-án Evrad őrnagy, Emressin főhadnagy és egy katona ejtőernyő segítségével a német front mögé leugorva, az Ardennen-ben különböző kisebb szabotázs akciót hajtott végre. Az ehhez szükséges robbanóanyagot és rádiókészüléket szintén ejtőernyővel dobták le. Így a feladat végrehajtáshoz minden rendelkezésükre állt, és éjszakáról – éjszakára kisebb robbantásokat végrehajtva érezhető nyugtalanságot és bizonytalanságot okoztak az érintett frontszakaszon, Napközben elrejtőztek és amikor a német csapatok kényszeríttették őket visszahúzódtak és zavartalanul visszatértek a saját vonalaik mögé. Így az ejtőernyő már ebben az időben a kémek kijuttatását szolgálta, a 2-3 fős erőben alkalmazott robbantó és szabotázs akciókhoz. Ezek mind mégis kicsi egyéni vállalkozások maradtak.

Arra a gondolatra, hogy a katonákat ellenség mögöttes területére ejtőernyővel bejutassák 1918 őszén az amerikai William Mitchell jutott. Naplójában, a Németországban állomásozó amerikai főparancsnokkal folytatott beszélgetéséről írta:

„Azt a javaslatot teszem, hogy 1919 tavaszán, kedvező időben, egy gyaloghadosztályt – a legjobb 1. hadosztályt – tartós időre a légierő alárendeltségébe kellene vezényelni, hogy ezeket a nagyszámú gépfegyverrel felszerelt katonákat kiképezzük, hogy őket a mi repülőgépeinkkel -melyek alkalmasak 10-15 katona szállítására - az ellenséges front felett át tudjuk vinni. Képesek vagyunk ezeket a katonákat ejtőernyővel felszerelni és az ellenséges terület felett repülőgéppel átszállítani és ledobni. Ezután egy előre egyeztetett gyülekezési ponton találkozva, azt megerősítve tudnának az általunk repülőgépekkel biztosított kiegészítő élelemmel, és lőszerrel magukról gondoskodni. Az alacsonyan szálló támadó repülőgépek a közelükben nappal és éjszaka zárnák az összes országutat, abból a célból, hogy egy gyors ellenséges előretörést megakadályozzanak annyi ideig, míg a saját csapataink a hídfőállásukat ki nem építették. Ebből a hídfőállásból kiindulva a hadseregünk frontális támadásával összekötve képesek vagyunk a saját légierőnk támogatásával az ellenséget megtámadni.

Ez az elképzelés a rendelkezésre álló eszközökkel végrehajtható!”

Mitchell tábornok akkor valójában 60 bombázószázadról, századonként 20 repülőgéppel, azaz 1200 repülőgép és egy elit gyalogos hadosztály bevetéséről szólt. Ez 12000 fő ledobását jelentette a német csapatok hátába, amelynél Mitchell katonánként 2 gépfegyverrel számolt.

Mitchell meg volt győződve arról, hogy egy ilyen, ellenséges vonalak mögötti támadás akkor is sikeres lenne, ha Ő a tervbe vett erőnek csak a10%-át tudná alkalmazni. A november 11-i fegyvernyugvási egyezmény aláírása miatt, azonban ez a terv nem valósulhatott meg. Mitchell tábornok terve akkor és később is teljesen titokban maradt. Mégis, amikor a háború után viszonylag hosszú idő elteltével, 1927 januárjában nyilvánosságra hozta elképzeléseit, kinevették, fantasztának tartották és tábornoki körökben őt és az elképzelését nem vették komolyan. Ellenségeinek egy része kijelentette, hogy egy ilyen levegőből történő invázió a szükséges repülőgépek nagy száma miatt kivitelezhetetlen, mások ezzel szemben azt gondolták, hogy az ejtőernyőjükön fegyvertelenül függő katonák az ellenség részére könnyen leküzdhető célt kínálnak, ismét mások ezt a tervet egyszerűen egy becsmérlő kézlegyintéssel intézték el. Csak a II. Világháborúban vált a Mitchell tábornok egykori elképzelése német majd később a szövetséges hatalmak oldaláról is valósággá.

Egy új elképzelést, különösen hogyha a szokatlan, általában csak nagyon lassan értik meg az emberek, mert többnyire a hagyományos szellemű irányzatnak a foglyai, amely a régihez ragaszkodik, és a szokatlan, kipróbálatlan módszerekről alig, vagy semmit sem akar tudni. Azonban egyre igazabbnak bizonyul, hogy az az elképzelés, amely a haditevékenységekre vonatkozóan a háborús elmélet fejlődést jelenti, valamikor, ha évek vagy évtizedek múlva is egyszer valósággá válhat.

Végül is Mitchell tábornokot a sok áskálódás ellenére sem lehetett attól az elképzelésétől eltéríteni, hogy az ejtőernyő – amely eddig csak mentőeszköz volt – igazi háborús eszközzé váljon. 1928 októberében az USA hadsereg légihadtestjének hat katonája részvételével szervezett ugrást gépfegyverrel, amely a földetérés utáni 3 másodpercben már tűzkész állapotba került.

Mivel a bemutatót csak egy kis számú nézőközönség előtt rendezték, az ugrók száma alacsony volt, a katonai szakértőknél ne érte el a remélt eredményt.

1929 januárjában további, ezúttal nagyobb ejtőernyős bemutatót tartottak a texasi Kelley Field-en. 18 katonát és 38 géppuskával valamint lőszerrel megtöltött tartályt dobtak le. Ennek a bemutatónak több ország katonai attaséja is résztvevője volt. Egy német ezredes, a későbbi tábornagy „von Bock” is az érdeklődő nézők között foglalt helyet. Habár a bemutató fényes sikert aratott, az ejtőernyős csapatok felállítása érdekében ez sem hozott áttörést. Amerikában nem számolt senki a közeljövőben egy új háborúval. Így egyelőre minden a kezdeti „gyerekcipőben” maradt elrejtve, és a repülőgépet továbbra is a hagyományos funkcióra – ember és anyag felvételére és felszállás után egy távoli térségben történő landolásra – használták.

Egyedül a teherejtőernyőt találták használhatónak, mint speciális szállítóeszközt úgy polgári mind katonai területen. A postarepülőgépeket nehezen elérhető területeken alkalmazták a postázandó anyagok ejtőernyővel történő ledobására. A légi közlekedést lebonyolító vállalatok katasztrófa helyzetben élelmiszert és gyógyszert teherejtőernyőkkel dobták le, ha a szigeteket, vagy a lakott helységeket más módon nem lehetett megközelíteni.

Annak lehetőségét, hogy a katonák ejtőernyő segítségével történő tömeges ledobását előtérbe helyeznék egyes helyeken megfontolták, és néhány országban ki is próbálták, de gyakorlatban még mindig ne találták katonai feladatok megoldására alkalmasnak.

Csak a Szovjetunióban történt feltűnő események kényszeríttették ki az általánosan uralkodó nézetek felülvizsgálatát. Kizárólag az oroszok voltak azok, akik 1927 óta valóban intenzíven foglalkoztak a gondolattal, hogy az ellenséges vonalak mögé csapatokat szállítanak. Az oroszok meglátták ebben az újszerű harci alkalmazásban a lehetőséget, hogy alkalmas az ellenség erkölcs- és katonai ellenálló erejét megtörni. 1929-ben L.G. Minow katonai pilótájukat az USA-ba küldték, hogy légikatasztrófa esetén történő mentés megszervezését tanulmányozza és gyakorlatban is alkalmazza. Megtanult az amerikai tréningmódszerek szerint ugrani. A „Vörös Repülő”, ahogy őt az USA-ban nevezték, nagyban hozzájárult a Szovjetunióban az ejtőernyőzés fejlődéséhez. Első alkalommal július 26-án az Ő vezetésével Voronyezsnél ugrott a sportejtőernyősök egy csoportja, és ezzel letette az alapokat ahhoz, hogy az ejtőernyőzés tömegsporttá váljon a szovjet fiatalok körében. 1930 augusztusában egy gyakorlat keretében a feltételezett ellenség hátába ejtőernyősök ledobásának bemutatójával és megszervezésével bízták meg Minow - ot. Az ugrás két csoportban történt. Mindegyik csoport 6 főből állt. A csoportok két öreg „Farman-Goliath” tipusú repülőgépből ugrottak. Az első csoport Minow vezetésével 400 m-es a másik csoport 250 m-es magasságból ugrott. Egy további repülőgép a különlegesen konstruált fegyvertartályban dobta le a fegyvereket és a felszerelést. Ez a bemutató volt a jel a szovjet ejtőernyős csapatok felállítására. Összetevőit a hadgyakorlatok során teljesen csendben tovább kutatták, kikísérletezték és kipróbálták, majd fokozatosan felépítették a rendszert, mialatt a nyugati országokban a katonai teoretikusok még az ilyenfajta légideszantok értékeiről vitatkoztak. Később egy fiatal szovjet repülőtábornok viszonozta a francia katonapolitikusnak Pétain tábornagynak a látogatását, aki a franci területvédelemnek a főnöke volt és akihez a Franciaország keleti határán húzódó erődrendszer is tartozott. A francia tábornok megmutatta ezt a befejezés előtt álló építkezést az Ő „Vörös Vendég”-ének.

Ezt a „Maginot-Linie” – nak nevezett földalatti erődítményrendszert, amely a föld alá 80 m-ig lehatolt, a legerősebb vasbetonnal befedett és a veteményes kerteken, erdőkön és szántóföldeken átfutó vonalvezetése jó fedezéket nyújtott a földi és légi felderítés ellen, a franciák építették. A vörös repülőtábornok megbámulta a modern erődítményrendszernek a csodaművét, és ezután kifejtette véleményét. „Ez a rafináltan kieszelt erődítményrendszer ugyan erős védelmet biztosít, de abszolút használhatatlan, ha az ellenség Mitchell amerikai tábornok „ábrándját” megvalósítva ezt az erődítményrendszert egy hatalmas légiflottával nagymagasságban átrepülve ejtőernyővel, fegyverrel és lőszerrel ellátott csapatokat alkalmaz.” Hangsúlyozta, ez az a felfogás, amikor minden egyes háborús hadművelet célja az, hogy az ellenség értékes hátországából ha az lehetséges a legtöbbet elfoglaljon, úgy hogy az ellenálló erejét megtörve, támadó akaratát rá tudja kényszeríteni.

E látogatás időpontjától az erődítmény parancsnoki állománya súlyos gondokkal küzdött. A politikusok a légvédelem kiépítéséhez több milliárdot hagytak jóvá. Ezenkívül felismerték és jelentőséget tulajdonítottak a szárazföldi invázió ezen új módjának. Sőt 1933-ban Avignonban sor került a légierő ejtőernyős-iskolájának Franciaországi megvalósítására, amelyhez a fennálló francia – szovjetorosz katonai egyezmény alapján szovjet ejtőernyős szakemberek tanácsadóként rendelkezésre álltak. Végül két ejtőernyősvadász század felállítására került sor, melyek közül az egyik Reims-ben, a másik Algériában állomásozott. Mindezek ellenére az ilyen típusú alakulatok értékei az illetékes köröket még egyáltalán nem győzték meg, úgy gondolták, hogy a nyugati hadszíntéren a csapatok jelenlétének sűrűsége minden típusú légideszantolást csírájában elfojtana. Ennek ellenére az ejtőernyős kiképzésnek és a háborús alkalmazás módjainak egyre nagyobb jelentőséget tulajdonítottak a Szovjetunióban. Az új katonai kötelékek kiképzési programjába az ejtőernyős ugrást is felvették. Széles körben alakultak az ejtőernyős körök és klubok. Az egész országban hatalmas ejtőernyős ugrótornyokat építettek. Sőt a vidámparkok tornyaiból is lehetett ejtőernyővel ugrani. Az ejtőernyő háborús technikai eszközzé vált és a Szovjetunióban a fiatalok az ejtőernyőzésnek teljes odaadással és minden formában hódoltak.

Első alkalommal 1935-ban léptek nyilvánosság elé egy nagy katonai gyakorlat keretében az időközben felállított szovjet ejtőernyős csapatok. Ezen a gyakorlaton 1200 ejtőernyős vadász ugrott és nagy szállító repülőgépekkel kirakott, nehézfegyverekkel és lövegekkel felszerelt 2500 katona csatlakozott hozzájuk. A nézők meglepetés olyan nagy volt, hogy a brit Wavell tábornok kormányának azonnal a következőket írta: „Ha én itt nem szemtanúként lettem volna jelen, nem hittem volna el, hogy egy ilyen hadművelet egyáltalán lehetséges volna”

A szovjet légideszant csapatokat önálló fegyvernemként teljes csendben létrehozták, melyek több hadosztályba tagozódtak, és közvetlenül a védelmi minisztérium alárendeltségébe tartoztak.

Ezáltal sok katonának az álmát valósították meg, hogy a 3. dimenziót a légideszant vállalkozással kihasználták. A szovjetek amilyen gyorsan csak lehetett, a légideszant csapatok köré rejtélyes fátylat húztak azért, hogy a világ többi országában a szovjet haderő erejéről és modernségéről minél kevesebb kerüljön napvilágra.

A német ejtőernyős csapatok létrejötte és fejlődése

Miközben a Szovjetunióban már az ejtőernyős vadászok ezreit képezték ki, Németországban csak az 1935-ben kerültek közelebb ennek a gondolatához. Az általános hadkötelezettség bevezetése után a tartományi csendőri ezredet Gőring tábornok vezette légierő alárendeltségébe helyezték. Munkatársaival egy egész napon keresztül nem hivatalos beszélgetést folytatott arról, hogy hallottak-e olyan alakulatról, amelyik ejtőernyős kiképzést kapott. Ezután erről több szó nem esett.

Az ezred csapatszállásán a berlini Reineckendorfban mégis egyre többet sugdolództak Gőring tábornok ejtőernyős csapatának várható felállításáról. És 1935 szeptemberében megnevezték azt: „Holnap egy ejtőernyős ugrást hajtanak végre.” Teherautók szállították a katonákat a közeli repülőtérre. Feszülten várakoztak a szokás szerinti nyitott négyszög alakzatban felsorakozva, ahogy ilyen alkalmakkor előírás volt. Hirtelen megjelent egy pilótaoverálos őrvezető. Az ejtőernyős ugrást neki kellett végrehajtani. Felmutatta az ejtőernyőjét, elmagyarázta a nyitási folyamatot, és bizonygatta az ejtőernyő abszolút biztonságos voltát. Beszélt a kiugrás egyszerűségéről is, hogy semmi további nem történik amikor „hanyatt – homlok” a mélybe veti magát. Azután beszállt egy várakozó Volkswagenbe és a készenlétben várakozó repülőgéphez hajtott. Ez egy kicsi polgári sportrepülőgép volt. A gép elstartolt az ugróval, magasságot nyert és a nézelődő katonák feje felett körözött. Az őrvezető az ajtóban ült és integetett. Hirtelen kiugrott. Az ugró elegáns mozdulattal távozott el a repülőgéptől és az ejtőernyője kinyílt. „Ez minden?” – kérdezte a földön várakozók egyike. „Gyerekjáték! Rögtön utánacsinálom” mondta a másik. Az ugró lassan lebegett a föld felé és ide-oda imbolygott.

Hirtelen azonban egy erős széllökés keletkezett és az őrvezető a nézőktől 100 méterre eltávolodva, igazán keményen ért földet, egyáltalán nem úgy, ahogy azt az ugrása előtt elmagyarázta. Az ugró fekve maradt a földön és nem mozdult. Az ejtőernyő kupolájába a szél belekapott és az ugrót a zöld füvön vonszolta. Egy hordággyal két ember sietett hozzá, és elszállították a „merész ugrót.” Az ejtőernyős a karját kificamította, és könnyebb agyrázkódást szenvedett. Egy tiszt az összegyűlt katonák elé lépett és a következőket mondta:

„Bajtársak, holnap reggelig eldönthetitek, hogy akartok – e önkéntes alapon az újonnan megalakuló ejtőernyős csapatokhoz jelentkezni.” A jelentkezők száma nagyobb lett, mint amennyi a kezdeti megalakításhoz szükséges lett volna. De azok közül, akik nem jelentkeztek volt olyan, aki az őrvezető „toborzó ugrását” gyerekjátéknak minősítette. Az 1. ejtőernyős ezred 1. zászlóalja ebben az időben és ilyen drámai körülmények között alakult meg.

A légierő legfelsőbb parancsnokának alapító okiratában még a következőket fűzték hozzá:

„Az ezred állományából 15 tisztet, tiszthelyettest és tisztest önkéntes jelentkezés alapján, mint a jövő tanszemélyzetét felkészítik és kiképzik ejtőernyős ugrásra. A kiképzéshez előírás volt a katonáknál a 85 kg. alatti súlyhatár, a megfelelő fizikai állapot, és a repülőorvosi vizsgálat eredményessége. A kiképzés kezdésének várható időpontja 1936. április 1. A tanfolyam időtartama 8 hét, melyből 4 hét hajtogatástanulás, - minden ugrónak magának kellet az ejtőernyőjét behajtani – és végül 4 hét ugrókiképzés, amelyből két hét földi kiképzés és két hét tulajdonképpeni ugrószolgálat.

Az ugráshoz kiválasztott ejtőernyő a légierő 27/II/S20 tipusmegjelölésű mentőernyőből időközben kifejlesztett és most RZ 1. megjelölésű „kényszerkioldású” Muster 1. háternyő lett. Az RZ 1 mintegy 54 m2 nagyságú és félgömbalakú volt, a kupolája selyemből készült. Az ejtőernyő 28 szelettel és zsinórral rendelkezett, amelyek egy pontban, központilag találkoztak. Az ugró hevederzetét láb-has – és mellövvel fogták össze karabinerakasztós és tolócsatos zárak.

Az ejtőernyő hatogatása igazán egyszerű volt. Az ejtőernyő zsákba helyezett kupolára a zsinórzatot kötegenként ferde irányban minden felerősítés nélkül rá kellett helyezni. Ez időnként a zsinórzat összekuszálódásához vezethetett. Ennek megakadályozása érdekében a zsinórkötegeket 20 cm-ként 10.számú „Gruschwitz –selyempótló” fonállal kötötték össze.

Erre az úgynevezett belső csomagolózsákra jött a külső csomagolózsák, amelynek négy fedelét rögzítő szöggel - amely az ejtőernyő kioldókötelére volt erősítve - zárták le. Ugráskor a szállítógépben beakasztott kioldókötél által a csomagolás szétnyílott, és az ejtőernyő a kinyíláshoz szabaddá vált. Ennél a modellnél az ugró nyitáskor meglehetősen jól érzékelhető rántást szenvedett el, és ha a testtartása a levegőben nem az előírt volt „csillagokat” láthatott. Az ejtőernyő süllyedési sebessége 6 m/sec. volt.

Az első ejtőernyős tanfolyamot Stendal-Altmark – ban rendezték. Így Stendal vált a német ejtőernyős csapatok szülővárosává.

Az ejtőernyős csapatokhoz való bekerülés előfeltételei voltak:

a.) német állampolgárság,

b.) fegyveres szolgálatra való alkalmasság,

c.) 1. eü. alkalmassági vizsga, azaz ejtőernyős vadásznak való alkalmasság,

d.) ejtőernyősvadász pszichológiai alkalmassági vizsgálaton történő megfelelés,

e.) büntetlen előélet,

f.) nőtlen állapot,

g.) minimum 1,65 maximum 1,85 cm-es magasság,

h.) úszni tudás,

i.) torna és sportkitüntetés vagy SA sportjelvény birtokosa,

A teljes megalakítási folyamat „titkos vezetői feladatként” futott. Mivel ez a kiképzés abszolút új terület volt, törvényszerűen adódott, hogy a katonáknak, civileknek, konstruktőröknek és a tudósoknak egy sajátos titkos szervezete alakult ki a „Stendal”-i repülőtéren és minden ezzel kapcsolatos dolog megközelítőleg egy új „kisméretű” véderőrészhez hasonlít.

Az ejtőernyős iskola felállításának első hetei az anyagi eszközök kiválogatásával és felkészítésével teltek el. Néhányan a Berlin-Neukölln-i civil ejtőernyős cégnél kaptak az ejtőernyők kiválogatásában és kezelésében kiképzést. Mindez érthető volt az új területeken történő megoldásokhoz. A cégek, a hivatásos ejtőernyős ugrók képviselői közül sokan, jószándékú tanácsokat osztogattak, pl.: ha az ugrók a lábukat a földet érésnél minden körülmények között mereven zárva tartják, az a törések számának emelkedésével jár - főleg ezeknél az első kiképzési ugrásoknál.

A „parancsnoki titkolódzás” sokáig már nem maradhatott meg a laktanya falai között, mert a rendszeresen végrehajtott ejtőernyős ugrásokat a nézők szemei elől nem lehetett eltitkolni. A kívülállók érdeklődése is egyre nagyobb lett ezen a területen. Az RLM-ből a szakértők és a repülőmérnökök egész hada jelent meg azért, hogy a problémás technikai részleteket felderítsék és megoldják. Az javító szándék legnagyobb problémája az volt, hogy sokszor önkényesen, engedély nélkül kezdtek hozzá a repülőgép és ejtőernyő megváltoztatásához a felmerülő gondok megoldására.

Mindezek ellenére minden jól alakult.

Akkoriban gyakorlatilag minden ugrás próbaugrásnak is számított és nem voltak veszélytelenek, mivel ebben a korszakban az ugró még nem hordott mentőernyőt. Így minden ugrónak azt mondták, „szerencsés leszállást” és gratuláltak a sikeres ugrások után. Kezdeti időkben a háromüléses „Klemm” szárnyáról ugrottak 1200 m-s magasságból. A kiugrás komoly akaraterőt és energiát vett igénybe. Az ugrók nem rendelkeztek különleges ruházattal, (acélsisak, fejvédő és ejtőernyős csizma) - e nélkül ugrottak. Előírás nem volt, minden ment bürokráciamentesen. A „Klemm” mellett párhuzamosan folytak próbálkozások más repülőgép típusokkal is, mint pl: a Junker W34, végül az ejtőernyősök legjobb ugrógépe abban az időben a JU-52 lett, amelynél az oldalajtón lehetett kiugrani. Minden német ejtőernyős ismerte az öreg „JU nagynéni”- t.

Az iskolán a második évfolyam részére további célkitűzéseket határoztak meg. Az alap most is az ejtőernyősugró kiképzésből állt, továbbá megkövetelték a különböző típusú szállítóeszközökből az egyes ugrások elsajátítását automatikus és kézi kioldású ugróejtőernyővel, valamint felszereléssel nappal és éjjel kommandós kötelékben végrehajtott ugrásokat. Ezen túl az első évfolyam néhány résztvevője részére repülőgép vezetői kiegészítő kiképzést is előirányoztak. Mindent egybevéve a legutolsó célirányos kiképzés, amely a kiképzés koronáját jelentette 1936. október 4-én a Büchenberg – en az avató-hálaadó ünnep alkalmából rendezett ejtőernyősvadász szakaszkötelékben végrehajtott ugrás volt. A Stendal-i ejtőernyős vadászoknál és később még más iskolákban is folyamatossá vált az ejtőernyős kiképzés.

Az ejtőernyős csapatok II. Világháborús alkalmazásai.

Fennállásuk óta az ejtőernyős csapatok részére a speciális alkalmazási lehetőségek egész sora kínálkozott. Ezek nagy része a II. Világháborúban valósult meg, melyeket sikeresen hajtottak végre és az egész világon megalapozták a csapatok hírnevét. Az ejtőernyős alakulatokkal nem csak a II. Világháborúban számoltak, hanem ma és a jövőben is komoly szerepet játszanak a hadműveletek megvívásában.

Az ejtőernyős csapatok által végrehajtott bevetési feladatok és helyek a II. Világháborúban:

a.) Az ellenség fő védelmi vonalai áttörésnek támogatása és megkönnyítése a mélységben lévő objektumok zavarásával illetve megsemmisítésével.

1940. május 10. Hollandia (a német csapatok bevetésekor)

b.) A további harctevékenységekre döntő jelentőséggel bíró fontos terepszakaszok, területek vagy szigetek birtokbavétele.

1940. május 20. Kréta (nagyméretű német légideszant bevetésekor)

c.) Utak, hidak és hágók zárása azért, hogy az ellenséges csapatok találkozását, vagy ezeknek a használatát megakadályozzák.

Dambas-i ejtőernyős bevetéskor (Norvégia)

d.) A visszavonuló ellenség gyors megelőzése.

1941. április 26. Korontoszi –csatorna (Görögország)

e.) Az ellenség mélységében fekvő hidak, átjárók stb. megszállása és megtartása (nyitva tartása) a saját csapatok lendületes előrenyomulása érdekében.

1940. április 9. Dánia (Dánia német lerohanásakor)

f.) A saját bekerített csapategységek ellátása és megerősítése.

1940. április 9. …… Norvégia

g.) Tengerparti területek birtokba vétele a tengerészgyalogos csapatok partraszállásának biztosítása érdekében

1943. július – Szicília (szövetséges csapatok partraszállása)

h.) Az ellenség tevékenységének bénítása, vezetési pontok, harcálláspontok, híradó-és ellátó berendezések kikapcsolásával.

1943. szeptember –Montretandó –Olaszország

i.) Járhatatlan terepen a bevetési objektum elérése.

1943. szeptember Gran Sasso – Olaszország (Mussolini kiszabadítása)

Jean Baptiste és André Jaques Garnerin.

Az ejtőernyő fejlődésének történetéből Jean Baptiste és André Jaques Garnerin fivéreknek nem szabad hiányozni. A két testvér csodálatosan egészítette ki egymást. A fizikus Jean volt a tervező és Jaques vállalta a gyakorlati próbát. Ő volt a francia katonai léghajózás létrehozója. Kezdeményezésére az 1790-es évek végén, a Párizs melletti Meodon-ban léghajós iskolát alapítottak. Azt később nem kisebb ember mint Bonaparte Napóleon bezáratta, mert a gyors előremozgáshoz szokott hadvezérnek a súlyos ballonok körülményes szállítása és az ehhez tartozó nehézkes málhacsapat a nagy gázpalackokkal, a nehezen kezelhető terjedelmes ejtőernyőkkel akadályozták az előrejutást. Garnerinnek sikerült egy 12 m átmérőjű, merev váz nélküli, körkupolás ejtőernyőt tervezni, olyan csúcsnyílással, amelybe egy csövet épített be azért, hogy az ejtőernyő levegőben történő forgását megakadályozza. Igy az ejtőernyőjét a ballon és a gondola között tudta felfüggeszteni. 1800. szeptemberében Garnerin a legnagyobb elismeréseket kapta, amelyek hosszabb Európai „Művészutazás”- ai során megnyitották számára az angol-porosz és orosz uralkodóházak kapuit, és bemutatóiért magas honoráriumot kapott ez a „Ejtőernyőművész”

Josef Mongolfier

Josef Mongolfier – a hőlégballon feltalálója - azt hitte, amikor 1777-ben a félgömb formájú ejtőernyőt építette, hogy ezen a területen elődje egyáltalán nem volt. Azt mondták, ehhez az ötlethez akkor jutott, amikor a háziasszony alsószoknyáját - amely a kandalló előtt száradni volt felakasztva a szobába sarkában feszesen és felfújt állapotban - egy napon lebegni látta. Az alsószoknyájának kinézete így pontosan megfelelt a konstrukciójának - félgömbalakban alul egy széle, fenn egy kisebb nyílással. Az ejtőernyője 2,5 m átmérőjű volt. Az alsó szélére egyenlő távolságokban 12 zsinórt erősített, amelyek egy fűzfakosarat tartottak, és rajta 4 db. levegővel felfújt disznóhólyag függött.

Leonardo da Vinci

1495-öt írtak, amikor Leonardo da Vinci, aki zseniális festőművész és feltaláló volt, arra az elképzelésre jutott, hogy egy ejtőernyő ábrát készítsen. Fizikai tanulmányai alapján előtte ismert volt, hogy az ember részére lehetséges lenne a légellenállás következtében egy „esőaparáttal” nagy magasságból leugorjon. A „Codex Atlanticis” – ban maradt fent az emberiség történetében az első igazolható ejtőernyős ábra. Leonardo da Vinci, akit ma az ejtőernyő atyjának tekintünk,

a vázlat alá ezt írta: „ Ha egy ember egy vastag lenvászonból készült Baldachin-nel (esetleg szárny) rendelkezik, amely 12 rőf magas, úgy képes tetszés szerinti magasságból levetni magát, anélkül, hogy károsodást szenvedne.

Fausto Veranció

Csak egy évszázaddal később ismerkedett meg az ejtőernyő elméletével Leonardo továbbfejlesztője a matematikus Fausto Veranció. 1617.-ben épített egy 4 m2 –es összeillesztett és lenvászon anyaggal kifeszített ejtőernyőt és mint „ Homo Volans” azaz mint „repülő ember” ugrott ki Velence egyik egyedülálló harangtornyából és épségben ért földet. Tudományos művében a „Machinae novae” (Machináló nyitó)- ban írta, hogy az ejtőernyő alatt csak egy bizonyos idő után - amely meghatározott az emberre ható lefelé húzó nehézségi erő által - sűrűsödik annyi levegő, amely elegendő ahhoz, hogy az embert veszély nélkül a földre tegye, amennyiben az ejtőernyő hordozó felülete a függő emberi testtel kiszámított arányban van.